Nóri szemszöge*
A nappaliban ücsörögve vártam, nem is tudom igazán hogy mire. Talán egy csodára, ami helyrehoz mindent. Mostanában másként élek, beszélek, gondolkodok és cselekszek. És ez előnyökkel és hátrányokkal jár. Az embert szerethetik és utálhatják. Utálhatják, mert szeretik, és szerethetik, mert az utálok által áldozatként tüntetik fel. Más szóval megsajnálják...
Engem szeretnek, de annál többen utálnak. És az én esetemben van egy harmadik: félnek tőlem. Azok is akiknek nincs okuk rá. Talán úgy nézek ki mint aki ész nélkül megy a falnak, és veri le az útonálló, ártatlanokat. De nem vagyok örült, se gonosz, félni pedig csak azoknak kell akik engem bántottak. Mint például Taylor. Neki van oka félni és utálkozni. Félhet mert bántott, és utálkozhat mert az exével járok, akibe még mindig bele van zúgva.
Én meg a hülye elméleteim! Igaza van Brii-nek és Harry-nek. Ez hülyeség. Nem egy szappanopera kellős közepén vagyunk. Nem Taylor játszat a gonosz, féltékeny állbarátnőt. Megint elkalandoztam a saját kis világomba. Ideje visszatérni a valóságba...
De a valóság közel sem olyan jó... Inkább nyomasztó. Itt ülök a barátnőm nappalijában, anyámmal haragban, és kétségbeesetten várom, hogy a pasim, aki itt hagyott és elment Japánba, felhívjon és újra láthassam gyönyörű zöld szemeit.
- Menjünk a szobámba. Szerintem nemsoká hívnak a fiúk.- Brigi minden parancsoló hangot mellőzött. Lágy pillantásokat vetett rám, mintha megértene és mindent halott volna amire gondoltam. Mintha a homlokomra lenne írva, belelát a fejembe. Sokszor jobban mint én az övébe, annak ellenére, hogy az érzéseimet magamba próbálom fojtani, nehogy meglássa valaki és aggódni kezdjen.
- Oké.- felém nyújtotta hófehér kezét és megfogtam. Felálltam, hogy elinduljunk de nem ment sehová. Két karját szorosan a nyakam köré tekerte, és meghitten pihent a vállamon. Átfogtam a derekát és én is megöleltem.
- Minden rendben lesz.- suttogta majd elengedett. Erről azonnal Justin egyik dala, a Be Alright jutott eszembe. A zene lassan dorombolni kezdett a fülemben, hallottam Justin hangját ahogy egymásra pakolgatja a szavakat ütemesen. Melegséggel töltött el és a dal első szavai kicsúsztak a számon.
- Across the ocean, across the sea...- halkan dudorásztam míg a gépre vártunk. A monitor fénye nyílvesszőként szúrta át a retinámat a sötét szobában. Brigi is bekapcsolódott és együtt énekeltünk.
Amikor Brii-vel énekelek, a világ megszűnik létezni és csak rá koncentrálok. A zene dallama, a ritmusa eláraszt. Behunyt szemmel hallgatom a hangszereket ahogy egyként szólalnak meg, mégis mind másképp.
Megjelent a srácok képe Brigi monitorján. Még mindig ugyanaz volt a háttere. És 11 óráig azt bámultuk. Nem hívtak, még csak nem is írtak.
- Menjünk feküdjünk le.- mormoltam mogorván.
- Minek? Egész nap aludtál? - láttam azt a reménykedő pillantást már nem egyszer. De most... korántsem volt olyan biztató mint 3 órával ezelőtt.
- Majd holnap beszélünk velük. Biztos valami dolguk van.
- Ahan.
A nappaliban ücsörögve vártam, nem is tudom igazán hogy mire. Talán egy csodára, ami helyrehoz mindent. Mostanában másként élek, beszélek, gondolkodok és cselekszek. És ez előnyökkel és hátrányokkal jár. Az embert szerethetik és utálhatják. Utálhatják, mert szeretik, és szerethetik, mert az utálok által áldozatként tüntetik fel. Más szóval megsajnálják...
Engem szeretnek, de annál többen utálnak. És az én esetemben van egy harmadik: félnek tőlem. Azok is akiknek nincs okuk rá. Talán úgy nézek ki mint aki ész nélkül megy a falnak, és veri le az útonálló, ártatlanokat. De nem vagyok örült, se gonosz, félni pedig csak azoknak kell akik engem bántottak. Mint például Taylor. Neki van oka félni és utálkozni. Félhet mert bántott, és utálkozhat mert az exével járok, akibe még mindig bele van zúgva.
Én meg a hülye elméleteim! Igaza van Brii-nek és Harry-nek. Ez hülyeség. Nem egy szappanopera kellős közepén vagyunk. Nem Taylor játszat a gonosz, féltékeny állbarátnőt. Megint elkalandoztam a saját kis világomba. Ideje visszatérni a valóságba...
De a valóság közel sem olyan jó... Inkább nyomasztó. Itt ülök a barátnőm nappalijában, anyámmal haragban, és kétségbeesetten várom, hogy a pasim, aki itt hagyott és elment Japánba, felhívjon és újra láthassam gyönyörű zöld szemeit.
- Menjünk a szobámba. Szerintem nemsoká hívnak a fiúk.- Brigi minden parancsoló hangot mellőzött. Lágy pillantásokat vetett rám, mintha megértene és mindent halott volna amire gondoltam. Mintha a homlokomra lenne írva, belelát a fejembe. Sokszor jobban mint én az övébe, annak ellenére, hogy az érzéseimet magamba próbálom fojtani, nehogy meglássa valaki és aggódni kezdjen.
- Oké.- felém nyújtotta hófehér kezét és megfogtam. Felálltam, hogy elinduljunk de nem ment sehová. Két karját szorosan a nyakam köré tekerte, és meghitten pihent a vállamon. Átfogtam a derekát és én is megöleltem.
- Minden rendben lesz.- suttogta majd elengedett. Erről azonnal Justin egyik dala, a Be Alright jutott eszembe. A zene lassan dorombolni kezdett a fülemben, hallottam Justin hangját ahogy egymásra pakolgatja a szavakat ütemesen. Melegséggel töltött el és a dal első szavai kicsúsztak a számon.
- Across the ocean, across the sea...- halkan dudorásztam míg a gépre vártunk. A monitor fénye nyílvesszőként szúrta át a retinámat a sötét szobában. Brigi is bekapcsolódott és együtt énekeltünk.
Amikor Brii-vel énekelek, a világ megszűnik létezni és csak rá koncentrálok. A zene dallama, a ritmusa eláraszt. Behunyt szemmel hallgatom a hangszereket ahogy egyként szólalnak meg, mégis mind másképp.
Megjelent a srácok képe Brigi monitorján. Még mindig ugyanaz volt a háttere. És 11 óráig azt bámultuk. Nem hívtak, még csak nem is írtak.
- Menjünk feküdjünk le.- mormoltam mogorván.
- Minek? Egész nap aludtál? - láttam azt a reménykedő pillantást már nem egyszer. De most... korántsem volt olyan biztató mint 3 órával ezelőtt.
- Majd holnap beszélünk velük. Biztos valami dolguk van.
- Ahan.
- Gyere már! Fáradt vagy. Szükséged van a pihenésre. Amúgy meg biztos
vagyok benne, hogy amint az ágyhoz érsz, bedobod a szunyát.- persze én is
elvoltam keseredve. De megpróbáltam elrejteni előle. Nem kell hogy
lássa, úgy mint a többit.
- Menj csak.
- Oké, de holnap ne kezdj el nyöszörögni 8-kor, hogy szunyálni akarsz.- belebújtam a pizsimbe és célba vettem az ágyat.
Tévedtem: Brii korántsem "dobta be a szunyát". Mi több, még meg sem közelítette az ágyat. Reggelig ott ült és a monitor bámulta. Arra ébredtem, hogy valami nagyot koppan. Először a feje előre bukott, egyenesen a billentyűzetre, az pedig a padlón ért földet. A ricsajra felugrott és pedig akaratlanul is nevettem rajta.
- Oké, most, hogy ébren vagy, csinálhatnál nekem valami reggelit. Kezdek éhes lenni.- már egy ideje fent voltam, és a hasam is könyörögni kezdett: "Etess meg, etess meg!". Vékonyka, könyörgő hangja ott motoszkált a fejemben és a korgása sem segített megfelejtkeznem róla.
- Van két kezed és két lábad. A lábaddal vonszold ki a busa fejedet, a kezeddel meg csinálj kaját.- dörmögte az asztalnak.
- Ugye tudod, hogy most mi jön? - kérdeztem izgatottan és felugrottam az ágy tetejére.
- Jaaaj! Fogd be! - rá se hederítettem csak nekiláttam a szokásos ritka rituálék egyikének.
- Én meg mondtam! Én meg mondtam! Meg mondtam, meg mondtam! - ritka alkalmak egyike, mint például ez, hogy igazam lett. Ezt meg kellett ünnepelnem egy rituálés tánccal. Ami tulajdonképpen a kacsatánc és a gangnam style keveréke.
- Fogd már be! - felkapta a fejét és gyűrött, dühös arccal meredt rám. A szemei résnyire szűkültek és tudtam, hogy támadni készül.
- Fogd be! - még mindig énekeltem. Engedetlenségem láttán felugrott és megrohamozott. Kacagva hátraestem és Brigi teljes erejével belepaszírozott az ágyba. Mélyen a szemembe nézett és élvezte, hogy kivételesen ő fölényeskedhetett fölöttem.
- Fogd be!
- Kapjál be! - mindketten vihorászni kezdtünk és elengedett.
Ennél unalmasabb napom még nem volt a nyáron. Végig arra gondoltam, hogy az este hamar eljön, és újra láthatom a srácokat. Mind nagyon hiányoztak. Már egy hete, hogy elmentek...
De csakúgy mint előző este, most sem hívtak. Ezúttal sikerült Brigit alvásra kényszeríteni, így reggel finom reggelivel várt a konyhában. Kissé alattomos, de hát mit tehetnénk...
- Menj csak.
- Oké, de holnap ne kezdj el nyöszörögni 8-kor, hogy szunyálni akarsz.- belebújtam a pizsimbe és célba vettem az ágyat.
Tévedtem: Brii korántsem "dobta be a szunyát". Mi több, még meg sem közelítette az ágyat. Reggelig ott ült és a monitor bámulta. Arra ébredtem, hogy valami nagyot koppan. Először a feje előre bukott, egyenesen a billentyűzetre, az pedig a padlón ért földet. A ricsajra felugrott és pedig akaratlanul is nevettem rajta.
- Oké, most, hogy ébren vagy, csinálhatnál nekem valami reggelit. Kezdek éhes lenni.- már egy ideje fent voltam, és a hasam is könyörögni kezdett: "Etess meg, etess meg!". Vékonyka, könyörgő hangja ott motoszkált a fejemben és a korgása sem segített megfelejtkeznem róla.
- Van két kezed és két lábad. A lábaddal vonszold ki a busa fejedet, a kezeddel meg csinálj kaját.- dörmögte az asztalnak.
- Ugye tudod, hogy most mi jön? - kérdeztem izgatottan és felugrottam az ágy tetejére.
- Jaaaj! Fogd be! - rá se hederítettem csak nekiláttam a szokásos ritka rituálék egyikének.
- Én meg mondtam! Én meg mondtam! Meg mondtam, meg mondtam! - ritka alkalmak egyike, mint például ez, hogy igazam lett. Ezt meg kellett ünnepelnem egy rituálés tánccal. Ami tulajdonképpen a kacsatánc és a gangnam style keveréke.
- Fogd már be! - felkapta a fejét és gyűrött, dühös arccal meredt rám. A szemei résnyire szűkültek és tudtam, hogy támadni készül.
- Fogd be! - még mindig énekeltem. Engedetlenségem láttán felugrott és megrohamozott. Kacagva hátraestem és Brigi teljes erejével belepaszírozott az ágyba. Mélyen a szemembe nézett és élvezte, hogy kivételesen ő fölényeskedhetett fölöttem.
- Fogd be!
- Kapjál be! - mindketten vihorászni kezdtünk és elengedett.
Ennél unalmasabb napom még nem volt a nyáron. Végig arra gondoltam, hogy az este hamar eljön, és újra láthatom a srácokat. Mind nagyon hiányoztak. Már egy hete, hogy elmentek...
De csakúgy mint előző este, most sem hívtak. Ezúttal sikerült Brigit alvásra kényszeríteni, így reggel finom reggelivel várt a konyhában. Kissé alattomos, de hát mit tehetnénk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése