29. fejezet

Nóri szemszöge*

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig feküdtünk ott. A csillagok gyönyörű szikrája elfeledtette velem az idő múlását. Arra eszméltünk fel, hogy a nevünket kiabálják, felváltva.
- Oó! - nyögtem, és felültem.
- Mi az? - kérdezte Niall.
- Azt hiszem bajban vagyok...- Harry jelent meg. Ugyanabból az irányból jött amerről én.
- Igen, bajban vagy! - mondta Harry ekkor már nem messze járt és mindent hallott.- Azt mondtad egy fél óra! - mondta szemrehányóan.
- Na végre! Hol a fenében voltatok? Halálra aggódtuk magunkat! - Zayn szaladt felénk. Ekkor már felálltunk. Én álltam középen, egy lépéssel előrébb, szemben a halálraaggódtukmagunkatésmostjóllecseszünkcsapattal.
- Végig itt voltunk.- mondtam.
- Mindegy. Menjünk vissza a kocsihoz.- mondta Liam amint megérkezett közénk.
- Figyeljétek! - kiáltott Lou és cigánykerekezett egyet.
- Csodás! Na indulás! Nem tévesztelek még egyszer szemelől! - parancsolgatott Harry.
- Nem vagy a bébiszitterem! - felháborított. Elindultunk egymás mellett, kifelé az erdőből. A többiek Louis-t próbálták elcsalogatni a tisztásról. Ideális helynek tartotta a tornázáshoz.
- És mi van ha bajod esik?
- Semmi. Meggyógyulok.
- Ki véd meg ha nem vagyok ott?
- Te sem tudsz mindentől megvédeni! - megálltam előtte és elzártam az utat. A srácok a háta mögött jöttek, úgy 10m - re. Liam volt legelöl, megállt és csendre intette a srácokat. Nem törődtem velük. Csak mondtam a magamét.
- De igen.
- Magadtól nem tudsz megvédeni!
- Ezt meg, hogy érted? - nem esett le neki.

- Te vagy az egyetlen aki ártani tud nekem. Egy farkas, egy medve, egy dinoszaurusz semmi hozzád képest.- magyaráztam, és nem csak úgy mondtam. Tényleg így éreztem.
Nem válaszolt. Kikerült és továbbment. Amikor visszaértünk a kocsihoz, beszálltunk. Kényelmetlen volt. De arra az egy, vagyis reméltem, hogy egy, éjszakára megfelelt. Mindenki a helyén volt. Helynek szűkén de próbáltunk elaludni. Én voltam az egyetlen akinek nem ment. Kényelmetlennek és túl szűknek bizonyult. 2 óra körül járhatott amikor Harry felébredt. Rám nézett fájdalmas tekintetével.
- Ne haragudj.- suttogtam, nem mertem a szemébe nézni.
- Semmi baj. Te csak kimondtad amit érzel. Ezt tiszteletben tartom. És mivel magamtól nem tudlak megvédeni, távol maradok tőled.- legszívesebben sikoltottam volna. Szerencsémre Zayn a másik irányba dőlt. Mohon Harry kezéért nyúltam, de elhúzta. Kiszállt a kocsiból. Szó szerint utána rohantam.
- Nem teheted ezt! - lassan elsétált. Nem abba az irányba ment amerre előzőleg voltunk. Pont az ellenkező irányba ment. Vártam kb. fél percet, nem tudtam mit tegyek. De aztán láttam, hogy leült a fűbe, az egyik út menti árok szélére. Utána szaladtam.
- Harry! - kiáltottam, itt már nem hallották a többiek és nem keltettem fel őket.- Ne tedd ezt! Könyörgöm! - amint kimondtam az utolsó szót zokogni kezdtem és térdre rogytam az út közepén, 5m-re lehettem Hazza-tól. Az arcomat a tenyerembe temettem.
- Gyere.- Harry hangja egész közelről szolt. Kiemeltem az arcomat a tenyeremből és felnéztem. Ott állt előttem és a kezét nyújtotta.
Felálltam és mohon átkaroltam. De ő... Tartózkodott tőlem.
- Üljünk le.
- Most mi történik? - kérdeztem az árok parton ülve.
- Megvédelek magamtól.- nem nézett rám.
- Nem. Te most éppen a halálba kergetsz.
- Azt mondtad én vagyok az egyetlen aki ártani tud neked. Én csak megvédelek magamtól.
- De... Ezzel nem védesz meg.- nem válaszolt így hát folytattam.- Pontosan erre értettem, hogy te vagy az egyetlen. Mert téged szeretlek úgy mint senki mást.- erre már felfigyelt és rám nézett.
- Nem tudom mit tegyek.- szomorú szemekkel nézett rám.
- Szeress.- mondtam. Semmire sem vágytam jobban. Csak, hogy szeressen!
- Azt teszem.
- Akkor miért...- nem tudtam befejezni. Nem volt erőm.
Percekig csendben ültünk. A sírásom csillapodott de nem maradt abba. A csend, az a gyászos csend teljesen kiborított. A sírás újra felerősödött. Felálltam és elindultam vissza. Körülbelül kettőt léptem amikor Harry megfogott a vállamnál és megfordított. Az ajkamra tapadt. Istenem! - gondoltam. Ez a csók esett eddig a legjobban.
- Ne haragudj! De teljesen összezavartál.- mondta amikor ajkai újra szabaddá váltak.
- Istenem! - nyögtem és újra telt ajkaiba merültem.
Leültünk az árok partra. Az ölében ültem, szembe vele. Csók csókot követett, lassan hátradőlt és lefeküdt a fűbe. A fű olyan magas volt, hogy ki sem látszódtunk belőle. Éreztem, ahogy a csípőjét az enyémhez nyomja. A teste hullámzott. De nem engedtem többet. Ő is tudta hol a határ így nem kellett újra felvázolnom, mi a helyzet.