2013. május 25., szombat

42. fejezet

Brigi szemszöge*

Amikor felkeltem az volt az első dolgom, hogy felhívtam Angela-t. A délutánomat kellett "feláldoznom". Anyu, ahogy ígérte elvitt kocsival. Kiszálltam a kocsiból, elköszöntem anyutól és becsuktam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem és elindultam befelé.

Nóri szemszöge*

A kihallgatáson volt valószínűleg az utolsó beszélgetés amit Harry-vel megejtettünk. Nagyon hiányzott, hogy újra a karjaiba omolhassak, hogy újra átöleljen. Nem éreztem, hogy élek így nem izgatott, hogy a börtönben kell rohadnom. Nyugodt, csendes hely. Volt egy szoba társam, Loren. Ő lopás miatt volt bent. Folyton a TV-t bámulta. Igen, TV-énk is volt. Ez egy amolyan "luxus" cellákkal felszerelt börtön volt. Nem lehetett unatkozni. De én mégis az ágyat nyomtam és a plafont bámultam. Gondolkoztam. Arra gondoltam, hogy talán túlreagálom. Vagy mégsem. Elvégre mindenki ezt tette volna ha kiderül, hogy csak hülyítik. Eljátszotta a bizalmamat. A csaj pedig.... Csak azt kapta amit érdemelt.
Egy őr beszólt, hogy látogatom van. Kicsit meglepődtem rajta. Nem gondoltam volna, hogy máris fogadhatok látogatót. Bementem a beszélgetésre kijelölt szobába. Csak egy asztal és két szék volt bent. Az őr bevezetett és leültem az egyik székre. Vártam pár percet. Egyszer csak kinyílt az ajtó és Brigi sétált be rajta. Azonnal felugrottam és a nyakába omlottam.
- Segíts! - mondtam miközben az arcomat a vállába temettem.
- Nyugi! Kihozlak! Ígérem! - mondta, elhúzódtam tőle. Elengedtem a nyakát és leültünk az asztalhoz.
- Nekem nem az kell, hogy kivigyél. Nekem Ő kell.- mondtam. A szívem majd bele szakadt ebbe a két mondatba. A nevét nem sikerült kimondani.
- Nem akarsz kijönni?
- Nem tök mindegy, hogy kint vagy bent szenvedek?
- Nem! Nekem szükségem van rád! - az arcom megmerevedett Brigi szavait hallva.
- Nekem is rád. És rá is. Legalább had beszéljek vele.- kérleltem.
- Nem fog menni.
- Mi? De miért nem? - kétségbe esetten próbáltam rájönni mi lehet az ami miatt nem beszélhetek vele.
- Elment. Hagyott egy levelet. Most egy mások hotelben van. Gondolkozik. Nem tudja mit tegyen. Azt írta, hogy nem jut eszébe más, két nap múlva visszamegy Londonba.- egy világ omlott össze bennem. Nem tudtam felfogni amit Brigi mond. Jobban mondva, nem akartam felfogni.
Miért megy el? Nem kellek neki. Értem én. De legalább megmondhatta volna. Nem mehet el anélkül, hogy utoljára lássam.
- Ki kell innen jutnom! Meg kell állítanom! - kiáltottam és az asztalra csaptam.
- Nincs elég pénz az óvadékra. Angela pedig megtiltotta, hogy kifizessük helyette.- elgondolkozott.- Nóri, meg kell értened, hogy ez nem egy verekedés amiért kapsz egy intőt, ez nem egy olyan dolog amit csak úgy büntetlenül meg lehet úszni! Fogalmam sincs, hogy pontosan mit csináltál, de biztos vagyok benne, hogy nem egy kis apróság! Mond el légyszíves! - szégyenemben legszívesebben a föld alá süllyedtem volna székestől.
- Semmi különöset. Amikor felkeltem kimentem a parkolóba. A kis csaj ott volt egy másik hosszú, szőke hajú, vihorászós csajszival. Amikor a szőke elment kérdőre vontam.
Felmérgelt mert csak össze vissza hablatyolt. Aztán szétvertem a kocsiját és a visszapillantó tükörrel levertem a csajt. Ennyi! - vontam meg a vállamat.
- Ennyi? Mi az, hogy ennyi? Halálra is verhetted volna!
- Csak azt kapta amit érdemel! Legközelebb ne smároljon a pasimmal! Vagyis a volt pasimmal.- helyesbítettem.
- Ezt neked üzente.- mondta Brigi és egy aprócska papírfecnit húzott elő a zsebéből. Átadta majd széthajtottam. A szélén látszott, hogy kitépték valahonnan.- A levélben volt. Gondoltam elhozom. Így személyesebb.- jól gondoltam. De akármennyire is az aprócska papírfecnit bámultam, a rajta lévő írást nehezemre esett elolvasni. Megerőltettem magam és egymás után olvastam a szavakat:
"Mondjátok meg Nórinak: Ő az én Júliám. Szeretem és legszívesebben elásnám magam szégyenemben."
Elsírtam magam. A fejem az asztalra borítottam.
- Hozd vissza! Kérlek Brigi! Hozd vissza nekem! - kiáltottam. Az őr intett, hogy vége a látogatási időnek.
- Gyere ide! Megígérem, hogy visszahozom! Megteszek minden tőlem telhetőt! - felálltunk. Átölelt és éreztem, hogy az ő arca is nedves. Sírt. Sírtunk.- Szeretlek!
- Szeretlek! És  őt is szeretem! - súgtam a fülébe. Elhúzódott majd letörölte a könnyeit. Lassan kisétált az ajtón. Visszamehettem a szobámba. Újra lefeküdtem az ágyamra és a plafont bámultam. Loren leült az ágyam szélére és maga elé bámult. A kezét babrálta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése