63. fejezet

Brigi szemszöge*

Egy kérdés kapott helyet a fejemben, miközben Niall-t bámultam, ahogy hosszú, vékony lábát beledugja magas szárú, hófehér cipőjébe. Nem tudtam, hogy felmerjem-e tenni, de abban biztos voltam hogy választ kell kapnom rá.

- Hát...azt hiszem kész vagyok.- szólalt meg végül. Megigazította a pólója alját és elindult az ajtó felé.- Majd...még meglátogatlak.- ígérte. A kilincs után nyúlt és hirtelen pánik kerített hatalmába. Megijedtem, hogy kérdésem nem talál válaszra.

- Niall.

- Igen?

- Ömm...izé...kérdezni szeretnék valamit.- nem tudtam a szemébe nézni. A padló vonzotta a tekintetemet. Egyre csak a papucsból kilógó, zokniba burkolt lábamat figyeltem.

- Mond csak.- közelebb lépett és a szokásos módon a kezét a vállamra rakta, megnyugtatás képen.

- Jessca-ról szeretnék kérdezni...

- Mégpedig? - kedvesen mosolygott közömbösséget színlelve.

- Azt, hogy....hiányzott neked? Mármint, úgy értem, hogy sokáig nem láttad és... Gondolom szereted.... Elvégre az ember nem felejti el olyan könnyen...gondolom....- magyarázkodtam, de egyre csak rosszabb és rosszabb lett minden egyes kimondott szó után.

- Értem...azt hiszem. Szakítottam vele mert...nem akartam veszélybe sodorni a barátságunkat.- barátság. Ezzel megbizonyosodtam arról, hogy....nincs semmi. Niall részéről.

- Értem. De gondolom....ha már szereted...akkor biztos hiányzott.

- Valahogy nem hiányoltam annyira mint vártam. Azt hittem sokkal jobban fog hiányozni.- másodpercekig csend volt. Aztán újra megszólalt.- De most már tényleg mennem kell, ne haragudj. Nórival meg majd kezdünk valamit.

Bólintottam és kilépett az ajtón. Intett mielőtt becsuktam volna. Belülről nekidőltem és masszírozni kezdtem az orrnyergemet. A szemem lehunytam és nagyokat sóhajtottam. Bementem a szobámba, onnan ki az erkélyre és kihajoltam. A lent sétálgató embereket bámultam. Gondtalanul sétálgattak. Vagy legalábbis úgy tűnt. Minden embernek vannak gondjai, de nem mindegyik nyilvánítja ki. És, hogy őszinte legyek, az én problémám eltörpült az út szélén rostokoló hajléktalan helyzete mellett. Neki sokkal nagyobb baja van, mégis úgy érzem, hogy én vagyok a világ legboldogtalanabb embere jelen pillanatban. Egész nap a tv-t bámultam és vártam, hogy anya hazajöjjön. Amikor megjött nekiállt takarítani. De ezen kívül nem történt az ég  adta világon semmi.
De másnap... Az arénában a fiúkkal anya egy gyors megbeszélést. Nóri s ott volt, de végig karba tett kézzel bámészkodott. Még véletlenül se nézett rám. A backstage-ben összefutottam néhány comet-jelölttel: Hien, Janicsák Veca, Barbee, Odett....stb. Rengetegen voltak, és mind csak egy gömbre vártak. Egy átlagos koncertnek indult...de amikor a fiúk a műsor után beszédet tartottak felrángattak minket a színpadra. Én csak félénken ácsorogtam mellettük, Nóri viszont... Rutinosan mozgott a színpadon, semmi lámpaláz vagy idegesség nem látszott rajta. A beszéd végén bekiabálta a mikrofonba:" Forever Directioner!". Mindenki sikoltozni és tapsolni kezdett. Elepesztő volt, bár nem volt túl nagy élmény. Kissé kényelmetlenül éreztem magam. Nem tetszett a tény: ha elrontok valamit vagy orra esek azt több ezer ember látja.

De eljött a vasárnap... A napjaim szürkék és egyhangúak lettek Nóri nélkül... Elővettem az iskolatáskámat és bepakoltam a holnapi órarendemnek megfelelően. Mérgelődve vagdostam a könyveimet. Semmi kedvem iskolába menni!